"Kihez bújhatok a fagyos éjszakákon? Kihez menekülhetek a szürke napjaimon?"

 

Megtagadva

Két éve már,hogy nem ér semmi más,
Csak a megszokott jó öreg magány.
A falhoz beszélek,az ajtót ölelem,
Senki,de senki nincs velem.
A plafonra nézek,
A könnyeim csurognak le.
Az arcomon végig a nyakamon,
Érzem még az alkaromon.
A szám már kiszáradt,némaság ural,
A kezem érintetlen,de rég volt már.
Rájöttem,hogy sose szerettek úgy igazán,
Bárcsak megtalálnám a helyes utat.
Látnám a megoldást,min oly' régóta kutatok,
Napról napra mélyebb az unalom.
Amikor találnék valakit falakat épít maga köré,
Ezzel önmagát védelmezvén.
Elfordulok mérgesen,de mára már megszokottan,
Tovább keresem a helyes utamat.
Ilyenkor megtagadva és megsemmisülve érzem magam,
Rendíthetetlenül úszom a haragban.
Bárcsak oda rohanhatnék egy férfi karjai közé,
Akire számíthatok,aki szeret és megvéd.
Aki erőt ad nekem,aki bízik bennem,
Hol van az aki hitet és erőt ad nekem?
Aki égeti a testem és melengeti a szívemet?
Kihez bújhatok a fagyos éjszakákon?
Kihez menekülhetek a szürke napjaimon?
Kinek mondhatom el,hogy mennyire szeretem?
Miért nem lehet normális minden?
Miért kell szenvedni,mikor eleget tűrtem?
Miért nem kapom meg amit megérdemlek?
A mélység mivel jobb,mint fent?
A világ miért kegyetlenebb velem?
Amikor amúgy se jó minden?
Miért kell tönkre tenni engem?
Magamra számíthatok,de már belefáradtam,
Nem akarok kikötni egy diliházba!
Senkivel se tudom szóban megosztani,
Örömömet és bánatomat,nem tudok sírni.
Minek sírni?Mikor nem érzek semmit?
Bárcsak lenne erőm innen a mélyből elmenni!

A pillanat értéke

Csodás,elérhetetlen,törékeny,
A vágy,az hajtja a szívem.
Mennék a pillangó után,
Várom,hogy elindulhassak már.
A lábaim gyökeret eresztettek,
A szívem egyre nehezebb lett.
A hang ami szólt,távolibbnak tűnik,
Vajon mikor fogom ezt abba hagyni?
Kergetem az álmaimat,mégse teszek érte semmit,
Hidd el,senki se akar szenvedni.
Ha lenne még egy esélyem,
Harcolnék érte elég keményen.
A föld egyre jobban húz lefelé,
A pillanat értéke elveszni kész.
Nem akarom elveszíteni az emlékeimet,
Végre történik velem valami érdekes.
Erre újra meg újra jön a sötétség,
Azt súgja:a depresszióból még nem elég!
Mintha nem kaptam volna belőle eleget!
Semmi nincs ami megmenthet!
Így rohanok a fény felé,
Hé,Te!Ott igazán megmenthetnél.
Elrohanok melletted,ekkor Te elkapsz engem,
Magaddal rántasz,rájövök,hogy mi az ami nekem kell.
A szíved,a tested és a lelked,
Egy társra van szükségem.
A pillanat oly' hamar eltud repülni,
Így kérlek ne engedj lezuhanni.

"A szívem nehéz,szinte fáj. A magány életem részévé vált."

  Vissza
Ami megtörtént,nem lesz még,
Vissza akarlak szerezni,de nehéz.
Féltem,hogy sose leszel a régi,
Nem tudom,hogy fogsz-e még szeretni.
Nem tudom,bízhatok-e még benned,
Hiszen annyian kihasználtak engem.
Oly' régóta éreztem már a csókot,
Minden ott volt a levegőben,szinte forrt.
Ez a bizonytalanság megöl engem,
Ez a fájdalom felőröl téged.
Amikor elmondom,hogy magányos vagyok,
A szívem megszakad és összezuhanok.
Fogy az időm,nem bírom már tovább,
Oly' átlátszó már ez az ártatlanság.
Csak játszom magam,nem vagyok az igazi,
Egy őrült vagyok,aki csak utánad tud szaladni.
Elvesztegetek mindent,amit tőled kapok,
Bízz bennem,magamból többet adok.
Leveszem az álarcot,sebezhetővé válok,
Nem kell már többet várnod.
Hiszek abban,hogy ártatlan vagy,
Tudom mit hoz a holnap.

 Jöjj hozzám

Régen minden oly más volt,
A világ,ragyogott és csillogott.
A táj egészen megváltozott,
Mióta elkezdtem a kalandot.
Volt vihar,eső és szél,
Semmi sem rettentett el még.
De, a napfényt oly' rég láttam már,
A szívem nehéz,szinte fáj.
A magány életem részévé vált,
A sötétség magába szippantott már.
Az angyalaim vigyáztak rám,
Amikor senki se keresett fel bár.
Tudnám ki az akinek számítok,
Ki az aki megvéd és ő lenne a vigaszom.
Várom,hogy valaki felkaroljon,
Átöleljen és megóvjon.
Nem akarom eltaszítani magamtól,
Megszeretnék szabadulni a fájdalomtól.
Az örökös egyedülléttől,
S a mániákus félelemtől.
Tovább megyek,a virágok feketék,
Amikor megérintem akkor válnak igazán színessé.
A felhők eltávoznak az égről,
Többet,még többet akarok a fényből!
A Nap beragyogja az életemet,
A testem reagál rá és ez éltet!
A sivárságnak nyoma veszett,
A boldogsághoz elvezet.
Valami új,megmagyarázhatatlan érzés,
Amit bár sose felednék!
Legbelül tudom,de tagadom,
De biztos,hogy jó úton haladok.
Jöjj hozzám boldogság,
Magány és gyötrelem távozz hát!
A világom újra a régi lett,
Már csak megkell találnom a szerelmet.

 

Amíg a hálám üldöz

Nem hiszek benned,
Nem látom a szemed.
Nem tudom kiolvasni,
Nem tudok reagálni.
A fájdalom erős,
A magányom lassan legyőz.
Szeretnék tovább lépni,
A fénybe és a boldogságba nézni.
Átölelni mindent,amit nem kaphattam meg,
Bepótolni mindent,mit elvettél tőlem.
A szívem könnyű,
A lelkem mégis sérült.
Próbálom megadni magam,
Pedig súg a szívem hangja.
Feléd nyújtom a kezem,
Megfogod és rám nézel.
Azt hiszem,hogy álom,
Csak nem tudok elszakadni a valóságtól.
Jókor léptél be az életembe,
Pedig oly' régóta ismerlek.
Nem hittem volna,hogy érzem,
Mégis félek tőled.
Ajkaim felé közelítesz,
Szinte elveszed a levegőmet.
Egyre szaporább minden,
A légkör és az idő véges.
A köd végre eltűnik,
A sötétség megszökik.
Hidd el,amíg a hálám üldőz,
Én leszek a legjobb szeretőd.

"A szívem szúr,a mellkasom se bírja már,ezt a keserves kínos magányt."

 Mást nem mondhatok

Mást nem mondhatok,

Csak annyit,hogy magányomba majd' belehalok.
Titkaim néha megőrjítenek,
De nem árulhatom el.
Magamba tartok minden szót,
Míg a hang hozzám nem szólt.
Szemeidbe néztem,
Nem láttam a jövődet.
Nem találtalak senkiben,
Soha nem éreztem ezt.
A gyűlöletem egyre keményebb,
Az életem romokban hever.
A vihar elborít mindent,
Megsemmisíti a terveimet.
Falnak megyek,koppanok egyet,
Megfordulok,ismét megtörténik velem.
A szobák egyre szűkebbek már,
Összenyomnak,összetörnek a csontjaim és fáj.
A szívem szúr,a mellkasom se bírja már,
Ezt a keserves kínos magányt.
Tovább lépek,hátha jobb lesz,
Bárcsak felém nyújtanád a kezedet.
Te voltál a reményem,csak,hogy tudd,
Idáig vezetett az a bizonyos út.
Kiderült,hogy nem az vagy akinek látszol,
Mindenkivel csak játszol.
Nem tudom,miért szerettelek,
Bár ne tenném fel a kérdéseket.
Amit érzek,egy végtelen üresség,
Kikopott emlékek és reménytelenség.
Leteszem a levelet amit írtam neked,
Azt csinálsz vele,amit akarsz,már nem érdekelsz.
Más nem mondhatok,
Csak annyit,veled már nem maradok.

Drámák
Hé,fiúk-lányok mit csináltok?
Egész nap csak a gép előtt punnyadtok.
Bökdösitek egymást,lájkoltok,
Elszakadtok a valóságtól.
Mindennap új képek,új kapcsolatok,
Itt születnek a kamu barátságok.
Akit régóta ismersz azok a lelki társaid,
Az újak pedig a csicskáid?
Röhögsz,nézel,színészkedsz,
Csücsörítesz,élvezed a népszerűséget.
Tudd hát,hogy hol a határ,
Sajnos senki se tudja mi a szabály!
Idegeneket engedsz be a világodba,
Mindenkit felírsz a vendég listádra.
Megtetszik valaki,akivel chaten randizol,
Kiderül,hogy nem az akire gondolsz.
A szerelem szívás,
Egy fajta divathullám.
Sírás,mindenki ezt csinálja,
Nézd hát,csináld utánam!
Hétfő,kedd és szerda,
Senki se foglalkozik veled ma.
Csütörtök péntek és szombat,
Lesz majd rá alkalmad.
Ha eljön a vasárnap,
Talán bízhatsz a jó sorsban.
Elmegy melletted akit szeretsz,
Már rég nem beszéltek msnen.
Szegény hát mit kell tenned?
Szedjél fel valakit az interneten!
Ott az online,mindenre van megoldás,
De sose feled,hogy a szerelem szívás.