"Túl későn,de megbűnhődtél a tetteidért, túl későn,de nem lettél az enyém."

Gyönyörű dolgok

Utolsó simítás az ajkaimon,
Utolsó érintés a vállaimon.
A kezeid szépen lassan vonulnak le a derekamra,
Aztán megfogod a kezeimet,még egyszer csókot lehelsz a homlokomra.
Végre,de lassan elengedsz engem,
Hogy távolból búcsúzhassak tőled.
Érzem,hogy ezt nem fogom tovább bírni,
De az életben tovább kell lépni.
Új álmok,új szerelmek várnak ránk,
Nekünk ez nem ment kár lenne megbánni már!
Megőrjít ez a hőhullám,mi ez ha nem szerelem?
Csak félek,hogy mindig egyedül maradok nélküled.
A tekintetedet lassan,de biztosan elfeledem,
A hangodat kitörlöm az emlékezetemben.
A nevedet egy papírra vetve tűzbe dobom,
Kaján vigyorral nézem végig közben a szívem őrülten dobog.
Gyönyörű dolgok voltak,amik velünk történtek,
Ne aggódj a sebek idővel eltűnnek.
Még friss a fájdalom,ami belénk hasít,
Így jár az az ember aki teljes szívével szakít.
A bánat nem emészthet fel egészen,
Hiszen ebből merítem a végtelen erőt,az életet.
Nem menekülök többé az igazság elől,
Egyszer megkell tanulnom küzdeni azzal ami jön.
Gyönyörű és keserves pillanatokat át kell élni,
Nem kell mindig a magánytól félni.
Gyönyörű dolog az,ha az ember egyedül van,
Megtanul sírni és nevetni főleg mikor itthon marad.
Túl kell élni mindent ami démoni és fájdalmas,
Az árnyék majd egyszer kiköltözik a szobából,egy fényes nappal.
Amikor eljön az én időm,magabiztosan feltápászkodok,
S a fényből táplálkozom.
Akkor fogom elhinni,hogy valóban boldog vagyok,
Elhiszem,hogy vannak még gyönyörű dolgok!

Azt hittük,hogy szerelem

Nem hallod a szíved dobogását,
Nem hallod az álmaidat,sem a vágyaid kiáltását.
Hiába érintesz meg dolgokat,nem érzed már,
A lelked és a szíved szétesett,hol van az a vágyakozás?
Tudod,hogy a világod megrengett valamikor,
Amikor először veszekedtünk,egy vitán,valahol.
Egy szál elszakadt,amikor megütöttél,
S a földre estem,nem segítettél!
Nem emelted többé rám a kezedet,
Nem tudtam ezen sírni többet.
Te vagy az akiről azt hittem a végzetem vagy,
Mindennap mellettem voltál,öleltél,én pedig csókoltalak!
Fájnak a sebeim,te pedig ijedtnek érzed magad,
Oh,igen,szeretem ha megvagy bántva.
Azt hittük,hogy szerelem,de nem az volt,
Azt hittük,hogy a boldogság,de tévedés volt!
Szerettelek,még akkoris ha csúnyán szóltál hozzám,
Imádtalak akkoris,amikor káromkodtál.
Nem mertelek elengedni,túlságosan vak voltam,
Aztán idővel rájöttem,hogy bárcsak gyűlöltelek volna!
Helyettem te mosolyogtál,miközben viseltem a fájdalmat,
Másoknak eljátszottuk a tökéletes párocskákat!
Már nem akarok többé harcolni veled!
Nem bírja már a szívem.
Legbelül vérzem,megsebesültem,
Elakarlak hagyni,végleg,örökre.

Én

Ne utánozz,ne bámulj rám!
Ne vádolj,ne mutass rám,ne kiabálj már!
Akárhova megyek mindig ott vagy!
Miért nem hagysz békében nyugodtan?
Fel nézek,te is felnézel,
Lenézek te is ugyanezt teszed.
Megremegek,te nem ölelsz át,csak nézel,
Hallod egyáltalán,amikor hívlak téged?
Végtelen tűz vagyok,nem látsz már többé,
Álmaimat élem,a szüntelen magányban,a vágyaimat elűzték.
Amikor a tükörbe nézek,csak egy szomorú lányt látok,
Amikor elsétálok mellette követ engem,ezen kiakadok.
Próbáltam már eltörni a tükröket,de nem lehet,
Édes álmaimban is sikoltottam,nem ment el tőlem.
Ez csak én vagyok,ez a legbelsőbb harcom amit vívok,
Nem bírom már magamba tartani:van egy titkom.
Volt egy férfi kit szerettem,öleltem volna,
De észre se vett és magamban kerestem a hibákat!
Mint kiderült,beleőrültem,összetörtem,
Összezúzott,megrendített,megbolondított,elkeserített!
Imádkoztam,hogy valaki mentsen meg,
De,senki se jött,hogy mivan velem!
A fájdalom és a magány legmélyebb zugában szenvedek még mindig,
Bárcsak felém nyújtaná valaki a kezét,és azt mondaná,hogy segít!
Én,igen ez én vagyok,ez a tükör hozzám beszél,
Leülök mellé és bámulom azt az ismeretlen lényt.....

Megbűnhődve

Ez az amit akartam,megszerettem volna tenni,
De,valahogy mindig a falakba kellett ütközni.
Azt hiszed,hogy erősebb vagy nálam,pedig nem,
Kérlek ne,hozz rám több bajt,hiszen tiéd volt a szívem!
A közeledben alig kaptam levegőt,
Szinte megfulladtam,próbáltam meríteni a saját erőmből.
Kegyetlenül rám vigyorogtál és azt mondtad,hogy nem,
Elutasítottál,s ez fájt nekem!
Nem hinnéd el,hogy érted sírtam minden éjjel,
Érted hullattam a feleslegesen könnyeimet!
Bár soha nem vallnám be a tetteimet,
Mégis érted remeg még a lelkem.
Azt hittem,hogy nagyon szeretlek,napról napra más lettem,
Megváltoztam miattad,feladtam a legszebb terveimet.
Mert,veled szerettem volna lenni,
Hallani akartam a hangod bársonyát,veled akartam élni!
Nem láttál,nem éreztél,nem észleltél,
Számodra köddé váltam,hiába ugráltam előtted jelezvén.
Átláttál rajtam mint egy ablakon,
Másokat bámultál helyettem,azt se érdekelt volna ha elugrom.
Túl későn,de megbűnhődtél a tetteidért,
Túl későn,de nem lettél az enyém.
A szívem majd másért fog dobogni,
Most élvezem a szabadság örömeit,perceit.
Így nem kell többé szenvednem miattad,
Végre nem kell elhinnem a hazugságaidat!