"Kihez bújhatok a fagyos éjszakákon? Kihez menekülhetek a szürke napjaimon?"

 

Megtagadva

Két éve már,hogy nem ér semmi más,
Csak a megszokott jó öreg magány.
A falhoz beszélek,az ajtót ölelem,
Senki,de senki nincs velem.
A plafonra nézek,
A könnyeim csurognak le.
Az arcomon végig a nyakamon,
Érzem még az alkaromon.
A szám már kiszáradt,némaság ural,
A kezem érintetlen,de rég volt már.
Rájöttem,hogy sose szerettek úgy igazán,
Bárcsak megtalálnám a helyes utat.
Látnám a megoldást,min oly' régóta kutatok,
Napról napra mélyebb az unalom.
Amikor találnék valakit falakat épít maga köré,
Ezzel önmagát védelmezvén.
Elfordulok mérgesen,de mára már megszokottan,
Tovább keresem a helyes utamat.
Ilyenkor megtagadva és megsemmisülve érzem magam,
Rendíthetetlenül úszom a haragban.
Bárcsak oda rohanhatnék egy férfi karjai közé,
Akire számíthatok,aki szeret és megvéd.
Aki erőt ad nekem,aki bízik bennem,
Hol van az aki hitet és erőt ad nekem?
Aki égeti a testem és melengeti a szívemet?
Kihez bújhatok a fagyos éjszakákon?
Kihez menekülhetek a szürke napjaimon?
Kinek mondhatom el,hogy mennyire szeretem?
Miért nem lehet normális minden?
Miért kell szenvedni,mikor eleget tűrtem?
Miért nem kapom meg amit megérdemlek?
A mélység mivel jobb,mint fent?
A világ miért kegyetlenebb velem?
Amikor amúgy se jó minden?
Miért kell tönkre tenni engem?
Magamra számíthatok,de már belefáradtam,
Nem akarok kikötni egy diliházba!
Senkivel se tudom szóban megosztani,
Örömömet és bánatomat,nem tudok sírni.
Minek sírni?Mikor nem érzek semmit?
Bárcsak lenne erőm innen a mélyből elmenni!

A pillanat értéke

Csodás,elérhetetlen,törékeny,
A vágy,az hajtja a szívem.
Mennék a pillangó után,
Várom,hogy elindulhassak már.
A lábaim gyökeret eresztettek,
A szívem egyre nehezebb lett.
A hang ami szólt,távolibbnak tűnik,
Vajon mikor fogom ezt abba hagyni?
Kergetem az álmaimat,mégse teszek érte semmit,
Hidd el,senki se akar szenvedni.
Ha lenne még egy esélyem,
Harcolnék érte elég keményen.
A föld egyre jobban húz lefelé,
A pillanat értéke elveszni kész.
Nem akarom elveszíteni az emlékeimet,
Végre történik velem valami érdekes.
Erre újra meg újra jön a sötétség,
Azt súgja:a depresszióból még nem elég!
Mintha nem kaptam volna belőle eleget!
Semmi nincs ami megmenthet!
Így rohanok a fény felé,
Hé,Te!Ott igazán megmenthetnél.
Elrohanok melletted,ekkor Te elkapsz engem,
Magaddal rántasz,rájövök,hogy mi az ami nekem kell.
A szíved,a tested és a lelked,
Egy társra van szükségem.
A pillanat oly' hamar eltud repülni,
Így kérlek ne engedj lezuhanni.