"Ennyi volt?Ennyit ér a világ??"

Mi a szerelem?

Kicsit figyelj rám,kicsit engedd el magad,
Ne fordítsd el a fejedet,mikor hozzád szólok...
Nézz rám és hallgass meg:kérlek ne vágj bele ahogy szoktad,
Rövid leszek és fogok sokat szónokolni nem leszek monoton.
Mi a szerelem?Az ami köztünk van?
Mi az a tűz ami régóta nem éget már??
Hol az a szó amivel magadhoz édesgettél tegnap..
Hol a remény ami rég elveszett amikor átölelve voltam.
Mi a szerelem?Egy mindent elsöprő pillanatnyi vágy?
Ennyi volt?Ennyit ér a világ??
A rózsaszín köd átölelte a szívem és a látásomat,
Bárcsak újra hallanám a régi hangodat!
Most annyira feszülten ülünk egymás előtt,hogy szinte megijedek,
Hiába nézek rád könnyes szemekkel,tudom,hogy ennek már vége...
A szívem most kiszakadna a fájdalomtól,és alig kapok levegőt,
Összesek és talán majd más meglát és segítene rajtam,és adna erőt..
A Hold beragyog az égen,hiába kértem,nem jött el a teljes boldogság,
Amire vágyom soha se jön el értem már...
A fellángolást nagyon utálom!
A titkos jeleket is már nagyon unom!
Én igaz szerelmet akarok!
Ha van Isten miért nem adja meg most????
Össze kuporodva ülök a kandalló mellett,
S nézem,ahogy a tűz elhalkul csendben..

Végleg...

A szavak...a mondatok...szinte hangfoszlányként hallom,
A zene,mely szétáradt a testemben,eltűnt tán ez a bajom.
A többiek,pedig eltűntek a táncparkettről,véget ért a tánc,
De én ennél többet akarok!Utánad kiáltok:nem hallod,hogy rád várok!
Összeszorult torokkal meredek és látom,hogy más lánnyal mész el innen,
Könnyekben úsznak az érzéseim,tudtam,hogy végleg elhagysz engem..
Délután még annyira más voltál,boldog és felszabadult,
Tán kigondolta volna,hogy az ördög mosolya ejtett rabul...
Rád néztem és átöleltük egymást és forró csókban forrtunk össze,
Ellenállhatatlan volt minden másodperc,nem bírtuk ki egymás nélkül soha sem!
A táncparkett közepén még átsuhantunk kétórával ezelőtt,
Forogtunk,nevettünk és eltűnt felettünk mindenféle felhő!
Amikor elengedted a kezem éreztem,hogy menten elszédülök,
Nevettél rám és mondtad,hogy ez milyen nagyszerű ez az öröm.
Rábólintottam és síkitottam,annyira eszméletlen volt,
Vele voltam mindig és soha nem engedtem el,akármilyen is fontos volt...
A tömegben elvesztem és kicsúsztam a kezeiből,
Éreztem,hogy a hátamon esik az eső.
Megráztam a fejemet,és a szobámban ültem és éppen sírtam,
A tükörképem elmosódott és borzalmas a látvány rólam...
Millió zsebkendő hever a földön és csomó eltépett levél,
Amiket tőled kaptam,úgy döntöttem megválok tőle örökkön-örökké!
Nem kellenek az emlékek:annál jobban fájnak!
Nem akarok újra zuhanni az öntudatlan állapotba!
Ne szólj hozzám más sem akarok mint békét és nyugalmat,
Nem vagyok jól,szenvedés ez a mai nap.
Feledni próbálok,de oly nehéz,
Nem lehet egy szívet kitépni ami szeret még...
Lassan,de biztosan elhal a remény,
Talán újra felbukkan az aki engem akar még...