Vers a jövőből

Gyémánt lány

Az idő már eljárt felette,
Minden percét a műhelyében tengette.
Addig nem mozdult,amíg nem végzett vele,
Féléve alig beszélt,csak a tudomány éltette.
Mindenki kereste,zaklatta,de ő nem figyelt rájuk,
Neki csak egy célja volt:mindent elvégezni,ugyanúgy.
Az óra csak ketyegett,a jövő pedig kergette,
Kezdett kifutni a keretből,így rájött,hogy szerelemre van szüksége.
Fogta magát és tervezni kezdett,
Egy női alakot rajzolt a számítógépében.
Ezután pedig nagy nehezen összeszedte,
Gondolta magában,végre beszélgethet valakivel.
Éjjel-nappal csattogtatott,míg össze nem állt a műve,
Életet lehelt belé és megszólította:jó reggelt kedvesem!
A lány pedig felnyitotta a szemét és csillogni kezdett,
A fiú ámulattal nézte,hogy mi a csodát művelt!
Ő nem más mint egy gyémánt lány,
Rá várt,egész életében,ő alkotta meg:a tudomány.
A magány többé már nem fogja kínozni,
Vajon,hogy fogja az utcára kihozni?
A gyémánt lány értékesebb volt mint az arany,
Pénzbe se lehetett számolni,olyan végtelen mint egy kaland.
Megfogta a kezét és menekülni kezdtek,üldőzték,elakarták kapni őket!
Akárhova mentek a lány csillogóbb volt mint az esti ég,
Ha a nap sütött rá,vakítóbb volt,ő volt a fény.
Körbe állták a gonosz emberek,
Nincsen érzésük,gépek voltak és szívtelenek!
Elakarták őket választani,hiába küzdöttek,
A fiú pedig úgy szorította magához a lányt,alig lélegeztek.
Egy lövés érte a hős szerelmest,a földre esett,
A lány pedig dühösen neki rontott a seregnek.
Legyőzte őket,még épp időben,
Miközben a szerelme földön feküdt sebesen.
Amikor feladták a katonák a küzdelmet,
Elmentek tőlük,belátták,hogy győztek.
A lány pedig lehajolt a szerelme mellé,
S még egy utolsó csókot lehelt a szemére,ő már csak egy emlék....