"Érezd hát át,amit ő átélt,amikor kínoztad és összetörted a szívét."

 Szertartás
 
Érezz hát olthatatlan szerelmet az iránt,
Aki odáig volt érted,mégis vele játszottál.
Érezd hát át,amit ő átélt,
Amikor kínoztad és összetörted a szívét.
A földön taposva hagytad el,
Reménytelenséggel és kételyekkel.
Sírj nekem folyót,
Hagyj nevessek egy jót.
Könyörögj,hogy megbántad,
Miért nem cselekedtél tegnap?
Miért kell végig hallgatnom?
Miért kell nekem ezt látnom?
Csinálok egy szertartást,hogy felejts el,
Táncolok a tűz körül,hogy ne érezzek.
Kiakarom magamból szakítani az emlékeket,
Hogy könnyen feledjek.
Bele vetem magam a tűzbe,
Kiégeti a lelkemből a bűneimet.
Hogy valaha szerettelek tiszta szívemből,
Kitéplek magamból teljes erőmből.
A szertartás fájdalommal jár,
De,könnyen gyógyulnak a sebeim hát.
Nem kell nyalogatnom amikor felszakad,
A lelkem is végre szabad marad.
Nem kell senkihez se kötnöm magam,
Ha jön a lehetőség a tudatom velem marad.
Jobban fogok figyelni a jelekre,
Remélem jobban fognak vigyázni a szívemre.
Átkot és bűnbánatot szórok rád,
Ha rám gondolsz elkapjon a vágy.
Ott fogok maradni az emlékeidben,
Kísérteni foglak és felejthetetlen leszek.
Éld át azt a kínt amit én,
Bárcsak jobban csináltad volna a legelején.

Porrá zúzlak

Csak ereszkedj térdre elém,
Bánt meg a bűnöd amit tettél.
Most én irányítok nincs menekvés,
Ez a játszma már régen véget ért.
Tönkre tettél tudod-e,
Elvetted a fél életemet.
De,mára már vége lesz a rémálomnak,
A tervem végre valósággá válhat.
Szenvedj csak miattam,
A szíved lángba borulhat.
Égessen el és porrá zúzhat téged,
Engem már a fájdalmad régen nem érdekel.
Kiálthatod a nevem,könyöröghetsz,
Megse fogom hallani a kérésedet.
Sátáni kacajjal teszlek téged tönkre,
Végre megszabadul tőled a lelkem.
Egy gonddal kevesebb lesz,
Ha elégsz majd a tűzben.
Egyre jobban nyomlak a föld alá,
Tudom,hogy ez neked jobban fáj.
Lassan,de biztosan eltűnsz az életemből,
Nem kell többé hallgatnom,hogy őrlődsz.
Ott hagylak téged térden állva,
Nem húz le többé a bánat.
Elmegyek nem nézek már vissza,
Majd a könnyeimet más valaki issza.
Porrá zúzlak az emlékeimmel együtt,
Senki se fogja kérdezni többé,hogy mi van velünk.
Elengedlek,nem kell már a végszó,
Szerettelek,de ebből nekem elég volt.

A híd szélén
 
A város zaja elhalkul,
A fényképen lévő személy megfakul.
Az emlékképek sorai tűnnek meg belőlem,
S a madarak repülnek felettem.
Magamba szívom a Duna vizének az illatát,
Tudom,eljő ez a szabadság.
Megszabadítom magam a gyötrő kérdésektől,
S a bizonytalan és tehetetlen illetőtől.
Kitárom a karjaimat sikoltok egyet,
A pillanat vakmerő mégis élvezem.
S a testemet a vízbe vetem,
Magával ragad a folyó elvisz engem.
Egy olyan világba ahol egyedül lehetek,
Ahol boldogság van és szerethetek.
A híd szélén állva ezekre gondolok,
A kabátomat közben kigombolom.
Megteszem,hiszen semmi vagyok,
Megteszek mindent amit akarok.
Sose szerettek igazán és tisztán,
Senki se tisztelt úgy mint Ő,de kihasznált.
Nem tudom,hogy mi okozta benne a törést,
Hiszen élveztem a törődést.
A könnyeim marják a szemeimet,
A híd szélén teljesen elvesztem.
Érzem,hogy valami megfog és visszaránt,
A tudatom az és azt súgja:egy angyal vigyáz rám.