"A boldogságunkról mesélünk,amit soha elnem feledünk."

 Ha majd megöregszünk

Gyönyörű szép világban élünk,
Nem is értem mitől félünk.
Adj még reményt kérlek,
Ne,zárd el az elmédet előlem.
Bele szeretnék látni a fejedbe,
Látni akarom,mit tervezel előre.
Ha majd egyszer öregek leszünk,
A kanadalló előtt ülünk majd együtt.
A fiatalkorunkról fogunk beszélgetni,
Szépséges időszakot fogunk felidézni.
A boldogságunkról mesélünk,
Amit soha elnem feledünk.
Remegő kezeidben az enyém,
A teánk felforr majd hozza a nővér.
Ráncos mosolyunkkal egymásra nézünk,
Sokat sejtető lesz a tekintetünk.
A kandalló tűzébe nézünk,
A múltba révedünk.
Elkalandoznak majd a gondolataink,
Elnémulnak majd az élet hangjai.
Könnycseppek hullanak majd le ráncos arcunkon,
Élvezzük majd a pillanatot az utolsó napunkon.
Ha majd eljön a vég,
Magadhoz ölelsz még.
Utoljára elsuttogod,hogy szeretsz,
Mindig mellettem leszel.
A síron túl is,tele reménnyel,
Amikor már nem fogom meg a kezed.

Vándorsólyom

A természet lágy ölén,
Egy vándorsólyom éldegél.
A fák között repül,vadászik,
Kidüllednek az éhező szemei.
Amikor megérzem,hogy a vállamra száll,
Az ihlet és a szabadság megtalál.
Magasba emelem a karomat,
Engedem,hogy elszálljon rólam.
A vándorsólyom kitárja a szárnyait,
Elindul,hogy elkezdjen vadászni.
Repülj te szépséges dög,
A magány addig engem megöl.
Ne,hagyj magamra a rossz időkben,
Maradj itt mellettem.
Ha elmész tőlem,
Olyan mintha bevonultam volna a börtönbe.
Rángat a szél,szakad az ég,
Nem tudom,hogy valaha visszatérsz még.
Addig itt ülök a hegy tetején,
Várok rád,addig él bennem a remény.
Bízom benned vándorsólyom,
Hiszem,hogy lesz még ilyen alkalom.
Ekkor a vállamat megfogja valaki,
Ismerős hangja meg-megszólt.
Hát visszatértél!
Úgy éreztem,hogy valahol élsz még!
Erősen kapaszkodsz a vállaimban,
Nem érzek semmilyen fájdalmat.