"Hánykolódom az élet tengerén,bárcsak a magányt elveszíteném."

 Az élet tengerén

Hánykolódom,az élet tengerén,
S végül a testem partot ér.
Vágyódom a víz után,
Szomjan halok ilyen hosszú úton már.
Könyörgöm,legyen már valami,
Bárcsak a sors adna már valamit.
Kezemben a jövőm,mégse ér semmit,
Szívemben a bizalom,mégse hív senki.
Bárcsak elindulnék azon a bizonyos úton,
Bár megtalálnám a tenger végét,amiben úszom.
Érezni akarom a lábam alatt a szilárd talajt,
Látni akarom,hogy érek el oda hamar.
Aztán jön a sötét felhő,elzár mindentől,
A sikertől,a szeretettől és a reménytől.
Felnézek az égre és felkiáltok:
Miért teszitek ezt velem?Miért utáltok?
Az én időm oly régóta eljött,
Vagy mégse,minek kell még,hogy jöjjön?
Kiszáradt a szám,tán könnyem sincsen,
Bárcsak valaki karjai között sírhatnék,de kinek?
Ki értené meg a szívem fájdalmát?
A lelkem csalódottságát?
Ki hallaná meg a segély kiáltást?
Ki mentene meg,ki lesz az aki a mélyből kiás?
Hánykolódom az élet tengerén,
Bárcsak a magányt elveszíteném...

Eltakar

Az arcomat,a lehulló hajtincsem eltakarja,
A szemem bevan csukva.
Ekkor a kezeiddel félre teszed a kósza tincset,
Boldogan nézek rád,szinte nevetve.
Mondd,már mire gondolsz ilyenkor?
Ciki vagyok,vagy aranyos?
Mondd,már most mit nevetsz megint?
A szemeiddel se árulsz el semmit.
Csak magamat látom a tekintetedben,
Ilyenkor olyan jól esik nekem.
Aztán felém hajolsz édes csókot lehelsz rám,
Úgy kínoz már a vágyódás!
Amikor nem érhetek hozzád,
Ez a legnagyobb kínzás!
Amikor nem nézel vissza rám,
Érzem a szívem fájdalmát.
Harcolok a világ ellen,
S a belső értékeimmel.
Próbálom megtalálni a békémet,
De oly nehezen megy.
Puszta kézzel leromboltam a falakat,
Aztán visszatér a sötétség,újra meg újra.
Napfényt engedek az elmémbe,
Így kizárok mindenféle ellenséget.
Csak a jót látom meg benned,
Főleg azokat,amiket másban kerestem.
Végül benned találtam meg,
Olyan érdekes.
Hogy nem láttalak meg,
Pont te vagy az,akit keresek?
Elsuhantam melletted,de most már nem fogok,
Megígérem neked:nem leszel csalódott!