"Talán majd most,talán ma eljön az a pillanat,amikor kinyithatod a szárnyaidat!"

 Korszak váltás
 
Végtelen kiszáradt fákat látok,
Lassan elérem már a sivatagot.
Víz után szomjazom,
Lassan megöl a magányom.
Leülök a földre,port verek fel,
Várom már az esőket és a jegeket!
Bár erre járna a felhő,
Adná már nekem mindazt ami eljő'.
Rám zúdítaná a fájdalmát,
Ordítaná,hogy minden csak hazugság!
Az ég felé emelem a kezem,
A hangom kiált felé,meg-meg remeg.
Az imám vajon eljut az égiekhez?
Vagy amit csinálok az felesleges?
Hiszek abban,hogy minden jóra fordul,
Rájöttem,ahol járok nem az az út.
Rácsapok a száraz földre,
A világ megremeg.
A fák kidőlnek,a virágok elhervadnak,
Legyen már vége ennek a korszaknak!
Csontjaimig hatol a szeretet utáni éhség,
A híréről se ismerem mi az az érzés.
Amiről mindenki beszélt,
Bárcsak ő lenne az enyém!
Szomjazom,majd meghalok,
Nem lát,feladja és nem harcol!
Gyáván üldözi a magányát,
Ahelyett,hogy mellettem találná a boldogságát!

Lüktetés

Zajlik az élet,várnak az emberek,
De egy valakire sose figyelnek.
A távolság majd' megőrjíti,
Oly régen volt tömegben  így.
Talán majd most,talán ma eljön az a pillanat,
Amikor kinyithatod a szárnyaidat!
Vakító fényként hatol az emberek szemébe,
Akik veled még mindig szívtelenek.
Nem értik,hogy mit akarsz,
Pedig jóra fordítod a dolgokat.
Talán bebizonyíthatod:te ennél többet érsz,
Így magabiztosan lépsz a kiválasztott elé.
Meghajolnak előtted,
Érzik a szívükben a lüktetésedet.
Tudják,hogy mi a küldetésed,
Lekell győznöd a kétkedőket.
Mert nincs más veszíteni valód,
Hiszen elúszott már az a hajó.
De,te mással mész el,
A céljaidat,lassan,de biztosan eléred.
Lüktet a szív a mellkasodban,
Hajt a véred,hallgass a belső hangokra.
Megsúgják neked,mi a helyes,
Aztán menj tovább hősiesen!
Amit nem végeztél el,nem fogod elengedni,
Mert a küzdelmet megfogod nyerni!
Lüktet a szíved,tombol a véred,
Ha sikerül,minden a tiéd lesz!